A trianoni diktátum következtében a történelmi Magyarország területének kétharmadán kialakuló államok a magyar lakosság egyharmad részét is megkapták, ezeket a nemzetrészeket kisebbségi sorsra kényszerítve. A határon túlra került magyarság létének feltételei az anyaországi magyarságétól, és egymásétól is eltérőek. Közös az, hogy nyelvükkel, kultúrájukkal, történelmi hagyományaikkal és érzelmi kötődésükkel az egységes Kárpát-medencei magyarság tudatát hordozzák, de létük állami, anyagi és így részben kulturális kereteit, az az állam határozza meg, amelyikben élnek. Mindez sajátossá formálta, térségi jelleggel színezte ezeknek a kisebbségeknek az irodalmát. A fennmaradásért folytatott küzdelmükben meghatározó szerepűvé vált a nyelvrévén öröklődőnemzeti hagyomány, kultúra ápolása.
A Románia határai közé kényszerített erdélyi magyarság irodalma a több százados fejlett hagyománynak köszönhetően viszonylag gyorsan magára talált. Az erdélyi magyar kultúra működőképességét kiadóvállalat (Erdélyi Szépmíves Céh), folyóiratok, hetilapok (Erdélyi Helikon, Utunk, Korunk, Igaz Szó) létrejötte biztosította. Európa legnagyobb kisebbségi etnikuma (!) egyben a beolvasztó (asszimilációs) törekvéseknek leginkább kiszolgáltatott népcsoport volt a romániai rendszerváltozásig. A nyolcvanas években sok erdélyi író művei Magyarországon jelentek meg, több mint harminc író Magyarországra emigrált, mások belső emigrációba vonultak, vagy kényszerűségből alig publikáltak. A romániai demokratikus átalakulás némileg enyhítette az erdélyi magyarokra nehezedő nyomást. 1990 elején az Utunkat Helikon, az Igaz Szót pedig Látó címmel szervezték újjá. Irodalmi szempontból is jelentős, hogy Romániában hat (!) magyar színtársulat, illetve tagozat működik (Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyvárad, Sepsiszentgyörgy, Szatmárnémeti, Temesvár). A romániai irodalom második világháború utáni nemzedékének néhány kiemelkedő képviselője: Sütő András, Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos.
Kányádi Sándor 1929-ben született Nagygalambfalván (Hargita megye, Románia), székely földműves család gyermekeként. Középiskolába Székelyudvarhelyen, egyetemre Kolozsvárott járt, fél évig a színművészeti akadémiára, majd a Bolyai Tudományegyetemre, ahol 1954-ben magyar szakot végzett. Első verse 1950-ben, első könyve 1955-ben jelent meg (Virágzik a cseresznyefa). Már diákként szerkesztőségekben dolgozott, 1960-tól nyugdíjba vonulásáig (1990) a Napsugár c. gyermeklap munkatársa. Kiváló műfordító, román, német, jiddis, alkalmanként orosz, francia költeményeket ültetett át magyarra. A gyermekirodalomban is jelentőset alkotott, gyermekverseit „napsugár verseknek” nevezi. Sokfelé megfordult a világban, gyakorta a magyar líra „követeként”. Kossuth- (1993) és Herder-díjas (1994).
A versről való gondolkodást, a közös versmondást, verstanulást - különösen a fiatal hallgatók körében - szívesen nevezi „szolmizálásnak”. A magyar líra szószólója, szívügye a magyar nyelvű költészet, számtalan író-olvasó találkozó részese. „A vers az, amit mondani kell” c. prózai rövid vallomásában egy ilyen találkozó élményét osztja meg velünk. Egy falusi kisiskolás kérdésére („Mi a vers?”): „ijedtemben - mint a háborús történetek katonája a még fel nem robbant gránátot -, ijedtemben visszadobtam: - Hát te mondd meg, szerinted: mi a vers”. A kisiskolás válasza így hangzott: „- A vers az - kapaszkodott tekintetembe bátorításért -, amit mondani kell.” „Derültség tarajlott végig a termen. Csak mi ketten álltunk megilletődve. Ő egy kicsit a bumerángtól szabadulás könnyebbségével, s hálásan is ugyanakkor, amiért nem nevettem ki. Én meg annak a súlya alatt, hogy ez a kisfiú kimondta, amit én régóta sejdítek, hiszek, s el-elmondok, ha nem is ilyen egyszerűen”. A vers tehát nem a holt papírba zártan, hanem élővé téve érdekli elsősorban. Ezért van az is, hogy saját előadásában, vagy színművészek tolmácsolásában, esetleg megzenésítve költeményei és műfordításai féltucatnál több hanghordozóról hallhatók.
A faluról származó ifjú Kányádit kezdetben Petőfiszellemisége bátorította a kifejezésmód egyszerűségében, majd a világ összetettségének felismerésében: „sokan azt mondják, hogy én Petőfi nyomdokain indultam; hát hol induljak, amikor semmi más nem volt otthon, mint a Biblia, egy Petőfi-könyv és egy kalendárium. Az édes anyatejjel szívtam őt magamba. (…) Én úgy szeretnék verset írni, hogy az én négyelemis, nagyon olvasott apám megértse. Fontos számomra a stílusdemokrácia, a közérthetőség, de nem a gügyögés. Az én ideálom az volna, hogy a szó és a tett, a költő és ember ugyanazt jelentse”.
Kányádi népszerű szerző, s nem csak az erdélyi magyarság körében. Talán azért is, mert munkássága sok szempontból szintézisteremtő erejű. Költészete egyszerre közösségi jellegű, ugyanakkor a költői személyiséget is kifejezi: „költészete közösséget tételez fel és közösséget teremt, mindenekelőtt egy emberi közösség önismeretének, öntudatának alakítására törekszik. Költői személyisége közösségi személyiség, munkásságát a költészet és az erdélyi magyarság lényegi kapcsolatának tudata hatja át.” Költészetében megszólal a nemzeti megmaradásért vállalt felelősségvállalás, költészetét ez morális szereppel ruházza fel. Költészetét egyszerre jellemzi a hagyományban gyökerezettség és a kordában tartott újítás igénye. Például sokak szemében korszerűtlennek tűnik a költészetben az elbeszélő jelleg, Kányádi azonban gyakran él ezzel, ugyanakkor igencsak modern atmoszférát képes teremteni általa.
Fiatal költőként az 50-es években egy gyorsan átalakuló városban, Kolozsvárott élt, képzeletben, álmaiban mégis szülőfalujába kalandozott, versei szelíd nosztalgiával idézték fel a falusi emlékeket, a megtartó erőt, az igaz emberséget. Korai költészetében az idilli falusi élményvilág, a harmonikus világkép az újnépiesség hagyományának követőjévé tette, versei azt a leíró-ábrázoló kifejezésmódot (természeti látvány, falusi életkép) követték, mely az anyaországi népi írók mozgalmát is jellemezte (Illyés Gyula). Később az erdélyi magyarság elnyomásának súlyos történelmi tapasztalata mélyítette el és formálta át költői világképét: fokozatosan tudatosodott felelőssége közösségéért. Az erdélyi magyarság megmaradásának kérdése morális szereppel, küldetéstudattal ruházta fel költészetét. A modern költő elszigeteltség és magányérzésétől nem kellett tehát tartania, ő az erdélyi magyarság közösségének a szószólója. Költői világa mégsem lehet harmonikus, hiszen közössége veszélyeztetett, az anyanyelvét, kultúráját háttérbe szorítják, szomorú emberi sorsokat kell látnia maga körül. Ebben a környezetben vállalja a történelem tanújának szerepét, költeményei gyakran a kor tanúvallomásai.
Fekete-piros (1972)
-a cím:
outalás a mezőségi Szék község jellegzetes népviseletének színeire,
oa színek a versben később jelképes értelmet is nyernek: a fekete a gyászt, a piros az életet szimbolizálja
-a mottó:
oegyrészt műfaji megjelölés: „leíró költemény”: a lírai én külső szemlélője, leírója a széki lányok táncának, (emlékezetébe idézi dalaikat, majd számot vet sorsukkal)
omásrészt a népviseletbe öltözött lányok táncos találkozójának (versbeli történés) helyét és idejét adja meg
-háttérismeret: Szék, a régi Szolnok-Doboka vármegyei község egykor városi kiváltságokat élvezett; a rómaiak is ismerték sóbányáját; temploma alapjai a 13. századból valók; az utolsó erdélyi tatárbetörés alkalmával sokat szenvedett: a hatszáz embert hurcoltak el a tatárok; népi kultúráját: dalait, táncait, népviseletét, hímzését nagy becsben tartja a néprajz®a széki magyarság hányatott múltja és népi kultúrájának emlékei szövődnek a versbe
-vershelyzet: a nagyvárosban, Kolozsvárott dolgozó, szolgáló falusi lányok táncban találkoznak egymással, illetve az elhagyott szülőfalu emlékeivel, szokásaival
-szerkezet: ellentétes, mozaikos
-érzelmi, gondolati ellentétek:
ovárosi táj ®¬ falusi tánc
oromán többségű, idegen nagyváros ®¬ kis magyar „sziget”
omodern környezet (telefonház, surrogó magnó, neon-ág) ®¬ népi hagyomány (mezőségi népdalok szövegeire, átköltéseire ismerhetünk: „Kolozsvári telefonház, száz az ablak…”; „Sír a csizma… megszöktették a rózsámat”; „Anyám, anyám, édesanyám…”)
ojelen gondjai ®¬ múlt, hagyomány tánca (szomorú történelmi múlt)
oaz ellentétek a nehézségeket, bizonytalanságot, veszélyeztetettséget fejezik ki (ezt képek is erősítik: „billegő tutaj, süllyedő háztető stb.”
-a lírai én rákérdez: „honnan e mozdulat-ország?”
otánc ® jelképes, mitikus mélyrétegeket hordoz: benne felsejlenek a múlt viszontagságai, érzései, titkai (szétlőtt várak piaca, jurta tüze, nyelv előtti köd stb.)
-a széki lányok hangtalan tánca ellentmondásos, kettős jelkép: az erdélyi magyarság sorsát fejezi ki:
o¯ elhagyatottság, veszélyeztetettség, szomorúság, hányatott múlt, kietlen jelen (szétszóródás)
o ugyanakkor: az összejövetel közösségteremtés, összefogás, összetartozás tudata, kifejezése, az újjáéledés reménye (titkos adó-vevők fogják, folyton sugározván)
okezdetben szomorúság melankólia ® később egyre több remény: a nemzeti megmaradás záloga a hagyományok fenntartása, átadása; a tánc „Koporsó és Megváltó-jászol.” (azaz „fekete – piros”)
-mozaikos szerkezet: három fő alkotóelem ¬ (avantgárd!) montázs-technikával egyesítve (különböző elemekből új egység):
1.leírás: a tánc látványa
2.a lírai én gondolatai, érzelmei a látvány kapcsán: szomorúság ® remény
3.népdalrészletek, töredékek (a közösségi kultúra erejét mutatják), a remény alátámasztói
mozaikossága ellenére nem esik szét: egységét az ismétlések adják, egyben nyomatékosítanak is pl. „fekete-piros fekete / táncot jár”
-forma: a ritmus is a feszültség kifejezője:
ohagyományos nyolcszótagos sorok (lelassulás)
ogyorsan pergő négyszótagosok
-a népi hagyományok (népdal) és a modern költői kifejezés (szabad ritmus, merész szóképek, montázs, töredezett versszerkezet: emlékképek, töredékes történet, vallomás) összeolvasztása!
Krónikás ének (1986)
-cím:
oműfajt idéz: a törökök dúlta ország (16. század) zaklatott korának kedvelt műfaja (históriás ének – Tinódi Sebestyén)
oAdy híres világháborús versére is utalhat (Krónikás ének 1918-ból)
oa „történelem tanújaként” dokumentálja az erdélyi magyarság állapotát
-ajánlása®Illyés Gyulának - odaátra:
oIllyés közismerten sokat küzdött, hogy a trianoni határok ellenére 15 milliós magyarságban gondolkodjunk és a nehéz sorsú embereket felemeljük (Romániába Illyés műveit tilos volt bevinni, támadták őt otromba írásokkal, és Kányádi verseit is cenzúrázták, és egyre kevésbé jelenhettek meg.)
o„odaátra”:
§utalhat az anyaországra
§a vers megírásakor Illyés már halott ® utalhat a túlvilágra is
-a vers egy végső pusztulás előtti népcsoportot mutat be, amely már szekértáborba húzódott (katonai védőalakzat), azaz körkörösvédelemre rendezkedett be
-a „szekértábor” Illyésre is utalhat, Babits halála után a Magyar Csillag c. folyóirattal gyűjtötte össze az igaz embereket (a folyóirat, a szerkesztőség mindig együttgondolkodók csapata is, egy szépirodalmi műhely)
-a szekértábor is végső pusztulás előtt áll, remény nélkül (a tisztek átállnak, a korban nem lehet hőssé válni)
-a költeményben az említetteken túl több intertextuális utalás, rájátszás található:
oBiblia (úr teste, utolsó vacsora)
oPetőfi („potomság”: a legenda szerint a menekülő sereg láttán a költő ezt mondta, majd ő is a kukoricás felé kezdett menekülni)
oArany (van aki sír, van aki szül ® „Szüzek siralma, özvegyek/ Panasza... Ne szülj rabot, te szűz! anya Ne szoptass csecsemőt!...” A walesi bárdok)
oJózsef Attila („nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet” Szállj költemény…)
-a vers zárlatában szinte teljes a reményvesztettség, de szó sincs önfeladásról: sem a személyiség, sem a közösség, a szekértáborba zártak részéről; a „meg se add magad” parancsa mindennél erősebb
A fenti művek ars poeticák, a kisebbségi, erdélyi magyarként élő költő feladatának megfogalmazói.
AJÁNLOM AZ OLDALT
